Emberek el szoktak tűnni, kortól, nemtől, vallástól függetlenül. Néha 'csak' elszöknek otthonról, vagy az addigi életük elől, és új életet kezdenek. Néha gyilkosság, emberrablás áldozatai lesznek, akiknek a holtteste sem kerül elő.

Van azonban olyan eltűnés is, amelyikre a fentiek egyike sem ad magyarázatot. Olyan eltűnések, ahol az emberi józan ész és logika megáll, és jobb híján a természetfelettit vagy UFO-kat gyanúsítják...

A kitalált eltűnők:

David Lang esete hoax-sztori ugyan, de nézzük meg, miről is van szó.
A kétgyermekes családapa 1880-ban tűnt el, Tenessee állambeli famjukon, Gallatin közelében. Egyszerű, kellemes kis nap volt, a két gyermek, George és Sarah az udvaron játszottak. A szülők, Emma és David éppen kijöttek a házból, és David az istálló felé indult, hogy gondoskodjon a lovakról. Ebben a pillanatban egy kis bricska tűnt fel a láthatáron, amelyben a család barátja, August Peck bíró ült.
David, amikor észrevette a bricskát, üdvözlésképpen felemelte a kezét, és a mezőn át megindult barátja irányába. A következő pillanatban egyszerűen eltűnt, felesége, gyermekei és a bíró szeme láttára.
Emma sikoltott, és mindenki rohanvást indult a hely felé, ahol az apát utoljára látták. Először azt hitték, hogy valami gödörbe zuhanhatott, de a mezőn semmiféle gödör nem volt. A bíró hamar egy kis csapatot kovácsolt össze ismerősökből-barátokból, és alapos, mindent átfogó kutatás kezdődött, hogy megtalálják a farmert, de semmit nem találtak.
Pár hónappal később, apjuk eltűnése után, Sarah egy 15 láb átmérőjű kört vett észre a mezőn, ott, ahol az apja eltűnt. A kör szélén a fű elfonnyadt és megsárgult, az állatok messzire elkerülték. A gyermekeke azt is állították, hogy a körben állva apjuk testetlen hangját hallották, mintha 'messziről szólna'
A történetet Stuart Palmer újságíró publikálta a Fate Magazin hasábjain. Ő azt állította, hogy a történteket Lang lányától hallotta, de soha, senki nem ismert Sarah Lang nevű nőt, mi több, a Lang családról sem hallottak soha. Azonban néhányaknak feltűnt a cikkben írtak, és a kb. harminc évvel azelőtt történt valós események közötti hasonlóság.
A cikk alapjául alighanem Ambrose Bierce története, a 'Nehézségek a mezőn való átkelés során' szolgált. Bierce viszont valós történetből építette fel novelláját.
Mi volt hát David Lang történetének eredetije?
Orion Williamson ültetvényes (Selma, Alabama) 1854-ben tűnt el. Az istálló felé indult, amikor meglátta, hogy régi barátja, Armour Wren, és fia, James érkezinek hozzá. Üdvözlésre emelte a kezét, és megindult a bricska felé. Útközben azonban, ahogy keresztülvágott a mezőn, egyszerűen eltűnt a hökkent férfiak szeme láttára.
Mrs. Williamson sikoltva rohant oda, de sem ő, sem Wrenék nem találtak semmit. Armour Wren a városba vágtatott, és hamarosan egy csaknem háromszáz fős csapat kezdte keresni az ültetvényest. Egymástól kartávolságra csatárláncot alkottak, és mindent átkutattak, hiába.
A hír gyorsan elterjedt, és hamarosan egy geológus is érkezett, aki föld alatti üregeket próbált találni az embereivel, de ez a keresés sem hozott eredményt.
A kíváncsiskodók még következő tavasszal is látogatták a mezőt. Mrs. Williamson határozottan állította, hogy időnként hallotta a férje hangját, de a hang egyre halkult, végül néhány hét múlva a semmibe veszett.
Ambrose Bierce, ahogy csúnyán szokás mondani, ráharapott a történetre. Saját embereivel is átfésülte a mezőt, végül pedig megírta a fentebb említett novellát. A sors iróniája (vagy Isten randa humora?) hogy később ő maga is nagyon eltűnt, 1913-ban. Soha többé nem került elő.
Stuart Palmer ezt a novellát vette alapul, amikor megírta a cikket, 1945-ben. Hogy miért, nem tudni. Állítólag füllentőversenyen vett vele részt, s Orion Williamson története helyett David Lang vonult be a köztudatba.
Bierce egyébként egy másik hoax-történetért is felelős, amelyben egy tizenhat éves fiú vízért ment a folyóra, és csak a lábnyomai maradtak vissza, amelyek még a kútig sem értek el. Ennek állítólag szintén van valós alapja, de - csakúgy, mint a lábnyomok -, ezek az alapok is az ismeretlenbe vésznek, úgyhogy hagyjuk is.

Akik tényleg eltűntek:
Az emberevő hegy

Paula Welden, a 18 éves diáklány december elsején tűnt el, 1946-ban. Egy idős házaspár látta, amint a  hegyre tartott, a Hosszú Úton, amely közkedvelt turistaút volt. A házaspár Paula mögött sétált, talán ötven méterre tőle. A lány az ösvényt követve befordult egy sziklás résznél - amikor a házaspár is befordult a köveknél, nem látták sehol. Paulát többé nem látta senki.

1949 december elsején James Tetford egy emberekkel teli buszról tűnt el. A volt katona, hazafelé tartott Benningtonba, egy katonaotthonba. 14 utastársa tanúsította, hogy Tetford valóban a buszon volt, békésen aludt az ülésén. Amikor megérkeztek, Tetfordnak nyoma sem volt. Csak egy nyitott menetrend volt az üres ülésen. A csomagjai mind a buszon voltak, ő maga azonban soha többé nem került elő.

1950-ben a nyolcéves Paul Jepson kikunyerálta az anyjától, hogy az elvigye őt magával a családi terepjárón. Az anya egy helyen leállította a kocsit, ráparancsolt a fiára, hogy maradjon a fenekén, és elment. Amikor visszatért, a gyerek sehol nem volt. Kutatócsapatok alakultak, de Pault nem találták meg, sem akkor, sem később.

Frieda Langer átvágott egy kis erdős részen, és többé nem került elő. Unokatestvérével indultak túrázni, de Frieda megcsúszott a pataknál, és vizes lett a ruhája, ezért hazament a kunyhóba átöltözni. Többé senki sem látta. Az ő esetében azonban mégis különbség van: az ő holtteste - már ami maradt belőle -, előkerült, hét hónap múlva, egy nyílt mezőn, amit addigra már legalább ezerszer is átfésültek. Hogy mi okozta a halálát, nem lehetett megállapítani, mivel teteme 'borzalmas állapotban' volt.

A négy eltűnt emberben egyetlen közös tényező van: mindannyian a Glastenbury Mountain-nál tűntek el. James Tetford busza mindössze egyszer állt meg, és ő akkor békésen aludt az ülésén. A megálló után már csak a Glastenbury hegy válaszotta el a végállomástól, ahova soha nem érkezett meg. A Paul Jepsont kereső kutyák pedig pontosan ott vesztették el a fiú szagát, ahol Paula Weldent utoljára látták.

A helyiek állítólag többször is hallanak furcsa hangokat a hegyről, és állítják, hogy nemcsak ez a négy ember tűnt el. Egy utazási brosúrában mindenesetre így említik a hegyet '... nem ajánljuk, hogy ide menjen túrázni'

Köddé váltak

Owen Parfitt tolószékben ült. 1763 nyara volt, kellemes júniusi nap, és Owen a nővére háza előtt üldögélt, ahogy azt szokta nyárestéken. Nővére, és egy ismerős fiatalasszony vitték ki a ház elé. A gyakorlatilag mozgésképtelen, idős férfi hálóingben ült a székében, a huzattól egy összehajtott kabát cédte, amely a mellkasára volt terítve. Nővére az emeleten volt. Talán tizenöt perc telhetett el azóta, hogy a magatehetetlen férfit kivitték a ház elé, amikor 'furcsa zaj' hallatszott. Owen nővére lélekszakadva rohant le, mert attól félt, hogy öccsének baja eshetett. A szék azonban üres volt, csak a kétrét hajtott kabát hevert ott. Owen egyszerűen eltűnt.

Benjamin Bathurst, brit diplomata, 1809-ben tűnt el. Egy kisebb társasággal tartott Hamburg felé. Útközben megálltak ebédelni egy perelbergi fogadóban. Amikor befejeztélk az ebédet, kimentek a hintóhoz. Benjamin megkerülte a hintót, hogy ellenőrizze a lovakat... és nem látták többé.

1851-ben, Poroszországban, egy rab meglehetősen különös módszerrel tűnt el a weichselmundei börtönből. Nyári délután volt, és Diderici (akit csalásért ítéltek el) a sorban haladt, a vele összeláncolt többi rabbal együtt. Csak a láncok csörgése hallatszott, amikor Diderici teste szó szerint egyre áttetszőbb lett, és a halálra rémült rabtársak, valamint az őrök szeme láttára levegővé vált.

1873-ban egy baráti fogadásból végzetes eltűnés lett. James Worson cipész atletikus hajlamokkal rendelkezett, szeretett tájfutni. Így aztán fogadott néhány barátjával, hogy képes megszakítás nélkül átfutni Leamington Spa-ból a tizenhat mérföldre lévő Coventrybe. Kényelmes tempóban ügetett, barátai bricskán követték. A hangulat kellemes, vidám volt, egészen addig, amíg James meg nem botlott valamiben. Előrezuhant, de a földet már nem érte a teste. Még volt ideje egy borzalmas sikoltásra, amitől a jelenlévőket kiverte a víz, és félúton, esés közben eltűnt.

Felszívódott házastársak

1959-ben Bruce Campbell alvó felesége mellől tűnt el. A házaspár a fiukat készült meglátogatni.  Hosszú út volt, az éjszakákat motelekben töltötték. Az egyik éjszakát Jacksonville-ben töltötték. Bejelentkeztek a motelba, nyugovóra tértek, és reggel Mrs. Campbell egyedül ébredt. Férje holmijai, ruhái, iratai és pénze hiánytalanul megvoltak, de maga Mr. Campbell pizsamástul kisétált a felesége életéből, és többet senki se látta.

1970-ben a hatvanas éveikben lévő Edward és Stephania Andrews üzleti tárgyaláson vettek részt. Az ezt követő partin Edward enyhe rosszullétre panaszkodott, ami talán az éhségtől lehetett (a partin csak italokat és rágcsálnivalót szolgáltak fel) Később a házaspár a garázsba ment az autójukért. A parkoló őre később azt mondta a hatóságoknak, hogy Edward 'nem nézett ki jól', és Stephania 'úgy tűnt, mintha sírna' Kifelé menet Edward meghúzta a kocsi elejét, de úgy tűnt, észre sem vette. Az őr volt az utolsó, aki látta őket. A hatóságok azt gyanították, hogy a házaspár a Chicago folyóba hajthatott (akár véletlenül, akár szándékosan), de hiába kotorták át a folyót, nem akadtak a nyomukra.

1975-ben egy házaspár autóval New Yorkba utazott. Útközben átmentek a Lincoln alagúton, és az ablakok bepárásodtak. Jackson Wright a szélvédőt törölte le, míg felesége, a hátsó ablakot vállalta magára. Martha Wright a kocsi mögé sétált - és eltűnt.

1900, december huszadika volt. A Hesperusszal érkező váltólegénység feje, Joseph Moore eléggé aggódott a toronyban szolgálatot teljesítő társai miatt, mivel az előző napokon meglehetősen rossz idő tombolt a tengeren, és még sűrű köd is volt. Ráadásul egy hajóról azt jelentették, hogy a világítótorony lámpája sem ég, pedig előző nap még látható volt.
Joseph Moore partraszállt a szigeten. Az ajtókat zárva találta, de mivel volt kulcsa, simán bejutott. Odabent azt tapasztalta, hogy az óra megállt, a félig megevett étel pedig az asztalon szárad. A három embernek (James Ducat, Thomas Marshall, Donald McArthur) nyoma sem volt.
A legkézenfekvőbb magyarázatnak az tűnt, hogy a három őr a vihar miatt lement rögzíteni a csónakokat, és egy hullám elsodorta őket. Azonban semmi nem magyarázta volna, hogy miért hagyta ott mind a három őr a tornyot, ráadásul kabát nélkül, ingujjban. A naplóban titokzatos bejegyzések voltak olvashatóak, amelyek a legénység félelmét és rettegését tükrözték, de az utolsó bejegyzés ezekkel szöges ellentétben állt, ugyanis így szólt:
'A szél elállt, a tenger nyugodt. Minden békés és derűs. Isten velünk van'
Apró kis részletke, ami talán nem is igaz, de nagyon szép: hogy a padlón olyan hínárfélét találtak, amely csak a tengerben nő... halott lények testéből.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés