Azt gondolom, mindenki tudja, milyen egy festmény, és biztosan csípőből fel tudtok sorolni legalább két híres festőt. Biztosan láttatok már olyan festményt is, ami vegyes érzéseket keltett bennetek. (Picasso: Guernica) Ezzel kapcsolatban hadd meséljek el egy kis adomát, ami inkább tragikomikus, mint vicces. Picasso megfestette ezt a képet, de be is rángatták miatta Párizsban a Gestapo parancsnokságára. Egy tiszt a festő elé vágta a képről készült fotót, és eltorzult fejjel ráordított Picassóra:
- Feleljen! Ezt maga csinálta!?
Picasso felnézett a tiszt szemébe, és nagyon nyugodtan ennyit válaszolt:
- Nem. Ezt maguk csinálták.
Térjünk rá az elátkozott festményekre.
Az első kép a Síró fiú esete. 1950. körül bukkantak fel ezek a képek egy spanyol festő (Bruno Amadio, ismertebb nevén Giovanni Bragolin) készítette őket, aki előszeretettel festette a közeli árvaház gyerekeit, síró portrékat készítve róluk. Nem tudom, hogyan csinálta, de remélem, nem pofozta meg előtte őket.
Lényeg a lényeg: a képek replikái kezdtek szépen elterjedni. 1985-ben a The Sun brit napilap arról tudósított, hogy egy yorkshire-i tűzoltó (Peter Hall) egy ház oltása közben, a romok alatt rengeteg Síró fiút talált, de érthetetlen módon, a képek még csak meg sem sérültek. Az újság leírta továbbá, hogy egy tűzoltó sem fogadta be a házába a képeket, de Peter egyet hazavitt, és az öccsének valamint annak feleségének ajándékozta. A házaspár konyhája még aznap éjjel kigyulladt, de a kép rejtélyes módon sértetlen maradt. Persze azonnal megszabadultak tőle.
A lap előfizetői persze haraptak a történetre, így a The Sun újabb és újabb cikksorozatokat indított, aminek az volt a lényege, hogy minden tűzesetet összekapcsoltak a Síró fiúval. A cikkek egyre dagályosabban fogalmaztak a Síró fiúk újabb rémtetteiről, és minden cikk azzal végződött, hogy a képek sértetlenek maradtak. Mi több, egy alkalommal, amikor tűzbe dobták a képet, elégett ugyan, de reggel ismét épen virított a hamuban.
A cikkek kapcsán persze lábrakaptak a találgatások is. A Síró fiú eredeti modellje egy balesetben halt meg. A festő műhelye leégett. A modell szelleme a képbe költözött. A Síró fiú azért okozta a tüzet, mert ki akart szabadulni a képből. A festő kínozta és pofozta a gyerekeket, hogy meggyőzően sírjanak a festmények elkészülésekor. A festő modelljei mind halott kisgyerekek.
A futótüzet ugyanakkor leginkább a The Sun mesterkedésének köszönhetjük, akik szították a parazsat a történet alatt, és uborkaszezonban mindig előrángatták.
Másodiknak egy egyszerű, mondhatni, bagatelle történetet szedek elő nektek. Laura P. festő. Sok képet adott már el, szívesen fest. Egy fényképkiálltáson megakadt a szeme az egyik fotón, ami egy szekeret ábrázolt egy gazdasági udvarban. Amiért azonban a kép ki lett állítva, az a plusz szereplő volt, aki  a kép elkészültekor nem látszott a szekér mellett.
Amúgy teljesen odapasszolt a fénykép koncepciójába: csizmás, munkásruhába öltözött férfiról van szó. A dolog szépséghibája, hogy nincs feje. Ehhez képest már semmiség, hogy látszik mögötte a háttér. Magyarán, a fotós lefényképezett egy kísértetet.
Laura P. pedig lefestette a fényképet.
Talán nem gondolt bele, mit fog tenni ezzel, de tény, hogy az elkészült festmény körül galibák akadtak. Laura eleinte az irodájába vitte be a képet, de miután munkatársai furcsa zajokra kezdtek panaszkodni, valamint megjegyezték, hogy a kép minden reggel ferdén lóg a falon, Laura inkább hazavitte. A kép azóta is otthon van nála, és kisebb-nagyobb rendetlenségeket okoz.
Például amikor a garázsban tárolták, háromszor is kihívhatták a tetőfedőket, mert valami lyukon folyton befolyt a víz. A tetőfedők tüzetesen átvizsgáltak mindent, de nem találták a vízfolyás okát. Laura végül bevitte a képet a garázsból, a garázstetővel pedig többé nem volt gond.
Hogy mennyire autentikus a kísértetfotó, azt majd máskor. Lesz kísértetfotós poszt is. A kérdés itt inkább az, hogy bele lehet-e varázsolni valami úton-módon egy szellemet az egyik képből a másikba? Helyesebben: lehet-e sokszorosítani egy kísértetet? A fotó ugyanis szintén hasonló jelenségeket produkált.
A végére pedig jöjjön a legfinomabb történet.
Pár évvel ezelőtt az eBay-en megjelent egy festmény. A kép címe: The Hands Resist Him, azaz: A kezek visszautasítják (őt). A képen egy fiú látható, egy küszöbön állva, üveges ajtó előtt. Az ajtón túl sötétség, és testetlen kezek, a fiú mellett pedig egy furcsa, babaszerű kislány, a kezében fegyvernek látszó tárggyal.
A történet szerint a festmény, amely 1972-ben készült, eredetileg egy galériában lógott. A látogatókra különös hatást gyakorolt: elájultak, rosszul lettek, a gyerekek sírva fakadtak. A galéria tulajdonosai egymás után meghaltak, mind a kettő ugyanabban az évben. A kép végül egy pálinkafőzde falára került, onnan pedig egy házaspár szerezte meg, akik kislányuk szobájába akaszották.
Nem tudom, miféle beteg állat, aki síró gyerekek portréját pakolja a falra, de egy fokkal mindenesetre jobb, mint az a szülő, aki ezt a képet a gyerekszobába teszi.
Erről egyébként Bill Stonehamnek is ez a véleménye.
Bill Stoneham a kép alkotója, nagyon meglepődött, hogy a festmény ilyen kétes hírnévre tett szert. Az emberek többségi viszont azon lepődött meg, hogy Bill Stoneham egyáltalán létezik. A képet annyira misztikum övezte, hogy a festőjéről sem lehetett tudni semmit. Sokan úgy gondolták, valami rossz vicc a kép, nem egy valódi festő műve.
Amikor megkérdezték, mit ábrázol a kép, azt felelte: a jungi tudatalattit próbálta ábrázolni, az álomvilág, és a valódi világ viszonyát. A fiú ő maga, egy gyermekkori fotó alapján festette meg. A baba az ő kalauza. Az üvegajtón túli kezek az álomvilághoz tartoznak.
És hogy mi az a furcsa dolog, amit a baba fog? Akkumulátor. Olyan akkumulátor, amelyet ő is használt gyermekkorában a repülőgépmodellekhez.
Stoneham papa azonban rendelkezik bizonyos sajátságosan finom és érzékennyé fejlesztett, iróniában pácolt humorral, így elkészítette a kép következő részét:
Íme a továbbfejlesztett kép, és egy részlete:

Resistance At The Threshold (Ellenállás a küszöbön)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés