1948. nyara különösen forró volt Socorróban. Így nem csoda, hogy két baráti család összefogott, és gyermekeikkel együtt pár napra elmentek a Rio Grande mellé, táborozni. Az első nap remekül telt. Halásztak, úszkáltak a folyóban, és nagyokat nevettek. A négy, közel egykorú gyerek nagyon jól megértette egymást, a felnőttek pedig élvezték a kikapcsolódást.
Estére a felnőttek tábortüzet raktak, és vacsorát készítettek a kifogott halakból. A gyerekek bújócskáztak a fák között, de észben tartották szüleik figyelmeztetését 'Ne menjetek a folyó közelébe!'
Ahogy a felnőttek a tűz körül üldögéltek, feltűnt nekik a hirtelen beállt csend. Aggódva keltek fel, és a gyerekek nevét kiáltották, de nem érkezett válasz. A szülőket pánik fogta el. A két anya azonnal elkezdte keresni őket, mialatt a gyerekek neveit kiáltozták. Megrémültek, hogy a gyerekek mégis a folyóhoz merészkedtek, és belecsúsztak a vízbe.
A bokrok megzörrentek, és a legidősebb fiúcska kibukott a tábortűztől megvilágított kis térre. 'Anya! Anya!', kiáltotta. 'A többiek a folyóparton vannak, és egy furcsa nénivel beszélgetnek!'
'Mi? Miről beszélgetnek?!'
'A néni azt kérdezi tőlük, hogy látták-e a gyerekeit!'
'Úristen! A Síró Asszony!'
A négy felnőtt hanyatt-homlok rohant a folyópartra. A parton valóban ott állt a másik három gyermek - pár méterrel arrébb pedig egy magas, vékony, fehérbe öltözött női alak. A holdfényben úgy tűnt, mintha nedves lenne a ruhája. A gyermekek szinte megbabonázva álltak előtte, mialatt ő folyamatosan ezt kérdezgette '¿Donde estan mis hijos?' (Hol vannak a gyermekeim?)
'José, Maria, Alicia - azonnal gyertek ide!', kiáltották a kétségbeesett szülők.
A gyermekek, mintha álomból szakadtak volna ki, megfordultak, és szüleik felé kezdtek rohanni. Az asszony, ezt látva, kétségbeesetten felsikoltott:
'Ne, ne hagyjatok itt! Ne menjetek el, kis gyermekeim!'
A két család, amint visszaértek a táborhelyre, azonmód összepakoltak, és eltűntek onnan. Halálra rémülve értek haza, Socorróba. Soha többé nem mentek arra a környékre.
A Síró asszony (La Llorona) A La Llorona ('vinnyogót, vonyítót' jelent), ősi mexikói legenda, spanyol gyökerekkel. Több változata is van, de a közös motívum mindegyikben egy asszony, aki vízbefojtja a gyermekeit, majd amikor rájön, mit tett, magával is végez. Szelleme a folyópartokon kísért, gyermekeit szólongatja, és ha élő gyermeket lát, magával ragadja.
Az egyik verzió szerint egy fiatal, szép lány szerelmes lett egy fiúba. Összeházasodtak, és az évek során gyermekeik születtek, de a férj elhidegült asszonyától. Egy nap az asszony a városban sétált a gyermekekkel, amikor szembejött velük egy bricska, rajta a kínosan feszengő férjjel, mellette egy csinos, fiatal lánnyal.
Az asszonyban meghűlt a vér. Kétségbeesetten nézett a bricska után. Arra gondolt, ha a gyermekek nem lennének, talán a férje szíve ismét felé fordulna. Levitte magával a gyerekeket a folyópartra, és vízbefojtotta őket. Aztán hazament, és odahaza eldicsekedett a férjének, hogy mit tett érte.
A férj elborzadva nézett a feleségére, aki ekkor döbbent rá, mit is tett. Üvölteni kezdett, majd lerohant a folyóhoz, és gyermekeit kezdte keresni. A keresés közben ő maga is vízbe fúlt.
Patricio Lujan története '1930 vagy 1931 nyara lehetett. El Turquillo-i kis házunk előtt ültünk. Különleges alkalom volt, együtt voltak a családjaink. Délután volt, az úttól nem messze futott egy kis patak. Ahogy ott ültünk, beszélgettünk, egyszercsak megjelent egy legalább két méter magas női alak! Teljesen fehérbe volt öltözve. Ott ment el alattunk az úton. Mindannyian szoborrá merevedtünk. A nő odament a gázlóhoz, és... mintha egyszerűen átlebegett volna a patak fölött. Amikor átért... vagy átlebegett a túloldalra, felment a domboldalon, és eltűnt. Szólni sem mertünk, amikor egyszercsak megint megjelent, ezúttal már a távolban. Addig néztük, amíg ismét el nem tűnt.
Később még egyszer láttuk. Akkor is ugyanez játszódott le. Az emberek azt mondják, La Llorona volt az.'