Az irodalomban - és különösen a filmművészetben - nagy karriert futott be a vámpír. A hosszú életű és állattá is átváltozó ember legendája rengeteg szerző és művész fantáziáját mozgatta meg. Kérdés: van-e valós alapja a hiedelemnek?
Minden jel szerint igen. De nézzük előbb a régi eseményeket. Már évezredek óta mesélnek farkasemberről, vérszívó szellemről a legtöbb európai és ázsiai kultúrában. Nyilván nem ok nélkül. Az európai középkorban különösen sok ilyen történet kelt szájról szájra, a legfőbbet később írásban is megörökítették.
Szinte majdnem minden vámpírtörténetben ott lapul még két további, félelemkeltő legenda is: az egyik a kísértet, a másik a farkasember. És ha mindehhez hozzávesszük az elhagyatott helyet, a félelemkeltő éjszakát, a távoli hangot, és egyéb, kísérteties látványt - bizony, nem ítélhetjük el őseinket könnyelműn. (Feltehetően akkoriban mi magunk is ugyanígy viselkedtünk volna, számunkra is igaznak tűnt volna minden ilyen történet, akkor is, ha nincs rá kézzelfogható bizonyíték.)
De hagyjuk a régi korokat. A múlt században Itáliában, később Franciaországban, sőt Skócia egyes vidékein is gyakran láttak - vagy látni véltek - olyan embert, aki véres arccal, félelmetes, kiálló foggal bolyongott az éjszakában. Az ilyen kísértet úgy félt a fénytől, a tüztől, akár az ördög a tömjénfüsttől. És nagyon agresszíven viselkedett. (Németországban még századunk tízes éveiben is fezfelbukkant a "vámpír" a gyéren lakott hegyvidékeken.) Elragadta a pásztortól a juhot; ezért találtak gyakran átharapott torkú, véres állati maradványt azokon a tájakon.
Tehát legenda vagy nem legenda? Ha volt, miért nincs ma? Vagy csak nem tudunk róla? Az utóbbi évtizedek kutatásai néhány meglepő dologra derítettek fényt. Például arra, hogy...
'...ma is van vámpír!'
Csakhogy a mai vámpír nem más, mint elhagyott, beteg ember. A vámpír-létezés valós, de kóros állapota az ember nevű élőlénynek. Ugyan nagyon ritka betegség, és nem a lelket, a pszichét támadja meg, hanem a testet. Ami aztán súlyos lelki elváltozással jár együtt.
A tudomány nevet is adott a kórnak: porfiria. Többek között azzal a tünettel jár, hogy a beteg szeme nagyon érzékeny lesz a fényre, igyekszik is elkerülni, így nappal is csak elsötétített helyiségben szeret tartózkodni. A fizikai elváltozások leginkább az arcon észlelhetők: összehúzódik a bőr, különösen a szem körül. Ez valószínűsíti, hogy az arc így válik farkasfejhez hasonlóvá.
A porfiria - vagy ahogyan latinosan írják: porphyria - másik tünete, hogy elsorvad, felhúzódik az íny. Ezért látszik úgy, mintha a betegnek "farkasfoga" vagy "vámpírfoga" nőtt volna.
Ma már az is tudjuk, hogy a szem és a bőr egyaránt érzékeny a fényre, olyannyira, hogy akár el is színeződhet. Bizonyára ez ad magyarázatot a vámpírtörténetekből oly jól ismert rémisztő külsőre is. A mai kísérletek és vizsgálatok ugyan nem szólnak arról, hogy a vérszívás is tünet-e. Egyes szakértők szerint azonban még ebben is lehet valami: mivel számottevően csökken a szervezet vastartalma a betegség idején, logikusnak látszik, ha a beteg ösztönösen is idegen vérben véli megtalálni a szervezetéből hiányzó anyagokat.
Ám ez egyáltalán nincs bizonyítva! A tudomány mai állása szerint a kórt az okozza, hogy az emberi test (szerencsére igen ritkán, sok millió eset közül egyszer) túl sok porfirinnek nevezett kémiai anyagot termel.
Ez az első két vagy három nemzedék életében ugyan nem okoz gondot, de a baj genetikusan öröklődik, és végül valamelyik későbbi nemzedéknél válthatja ki az említett tüneteket.
A kór "mellékhatása" lehet még a hasi fájdalom és - itt kell figyelni! - az értelmi zavar is! Ami újabb magyarázat és adalék a "vámpír", vagyis a kórral megvert, szerencsétlen ember különös viselkedésére.
Ami azonban biztosan állítható: a vámpírharapás nem ragályos. A porfiria ugyanis nem fertőző betegség, tehát nemhogy érintéssel, de még vér útján sem terjedhet.
Nemere István
Forrás: (Tvr-hét 1996/44)
Ha jól emlékszem, valamelyik Habsburg-uralkodó is szenvedett a porphyriától, és tölgyfának képzelte magát.
A másik, a pellagra. A szó a pelle agra szavak összevonása, durva bőrt jelent. Ez a betegség a B3-vitamin hiányából adódik. Ellenszere a niacin. Ma tehát már gyógyítható, de régebben nem volt gyógymódja. Lényege, hogy a napfénynek kitett bőrfelületen durva, szarus elváltozások jelennek meg, értelmi zavar, dementia léphet fel. Ez a betegség a leginkább ott bukkant fel, ahol a kitzárólagos táplálékot szinte kizárólag a kukorica jelentette.
Még a veszettségről olvastam, hogy a vámpírizmus egy-két jellegzetes jegyét okozhatja (zavart viselkedés, fénytől való irtózás, erős aromáktól való irtózás (fokhagyma), de ebben nem vagyok annyira biztos.)
 Nem természettudományos magyarázatok A kevésbé természettudományos magyarázatok az ókorra nyúlnak vissza.
Hogy mégis egészen konkrétan honnan jött a vámpírokban való hit, visszakövethetetlen. Amióta az emberben kialakult a halottkultusz, halottainak eltemetése, végtisztesség megadása, alighanem onnantól kezdve, azzal párhuzamosan alakult ki a vámpírhit is, illetve annak kezdeti, és helyileg specifikus formái. A lényege tehát, hogy a halott - ha nem ügyelnek -, visszajár, és valami módon az élőket cseszegeti. Ennek oka általában az volt, hogy vagy nem kapott kellő végtisztességet, vagy sietve, felelőtlenül temették el. A halottaknak mindig, minden kultúrában külön kultuszuk volt. Gondolom, mindenki olvasott már olyanról, hogy a halott lábában elvágták az inakat, összekötözték a lábát, nehéz köveket helyeztek a sírjára, stb. Minderre azért volt szükség, hogy (ahogy azt a töritanárom mondta a régmúlt ködébe vesző időkben) hogy 'éjszakánként ne szórakoztassa az élőket'
Görögországban 'lamia', illetve 'brukolakhosz' néven volt ismeretes az a lény, amelyik az éjszaka folyamán bekopogtatott az élők ajtatján. Innen ered az a szokás, hogy az egyszeri kopogtatásra nem nyitnak ajtót (továbbá innen származtatható, hogy a vámpír nem léphet be a házba, csak ha hívják) Láttam régebben egy fametszetet, ami Indiából származott, és egy csúnya, hosszú lábú, szúnyogszerű nagy lényt ábrázolt, amint a ház tetejét keresztüldöfve, szopókájával behatol és a bent élők vérét szívja.
Esetleg annak a velencei hölgynek az esetébe is belefuthattatok néhányan, akinek a régészek egy szépen fejlett féltéglát találtak a szájában. A szerencsétlen asszony meglepően magas kort megérve, kb. 60-70 évesen hunyt el egy kellemes kis pestisjárványban, a tizenhatodik század folyamán.
 A pestisben elhunytaknál előfordult, hogy a halál után még folyadék szivárgott a testből, a szája körül vérfoltokban ütött ki. A hölgy fejét körülvevő halotti kendőn is ezt láthatták a sírásók, ezért egyszerű, praktikus módszerrel megakadályozták, hogy továbbra is kijárjon a sírjából, és élők vérét szívogassa.
Ezért beékeltek neki egy téglát a szájába. Ez egyébként nem egyedi eset (már nem a tégla, hanem hogy valamit tömnek a halott szájába) A holtak arcát takaró leplek időnként lebomlottak a szájban található baktériumok miatt, ami miatt kilátszottak a fogak, így a vámpírok „lepelevők”-ként lettek közismertek. A hiedelem szerint a visszajárásukkal terjesztették a pestist, tehát egy körforgás alakult ki. Ezt megakadályozandó, a sírások felderítették a potenciális vámpírokat, és betömték a szájukat. Nem lehettek valami kegyeletteljesek, mivel az idős nőnek több foga is kitört a téglától.
 Matteo Borrini régésznek és csapatának köszönhető egyébként a felfedezés.
A modern kori vámpírokról pedig a múlt alkalommal írt bejegyzésben olvashattok. Ahogy utánanéztem Seán Manchester viselt dolgainak, hát nem szeretnék belefutni abba a vadbaromba. Egyébként mi a véleményetek a festészetéről?
Hogy aztán a közönséges, eszehagyott, visszatérő vérszopó holtakból hogyan lett elegáns, arisztokratikus, szexis ficsúr... hát ez nekem már magas. Alighanem a szexuális felszabadulás, vagy valami hasonló játszhat közre.
Ja igen. A nyakból harapás pedi azért van, ugyanis egyik fő artériánk ott fut, és a leginkább azt szoktuk szabadon hagyni. A régi korokban is hiába aludt a fiatal szűz leány lábujjig érő hálóingben, a nyaka rendszerint szabadon maradt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
nincs elit meg top csere
Súgó