Mint mindannyian tudjuk, Lengyelországot komoly katasztrófa érte. Lengyel ismerőseim és barátaim magukon kívül vannak. Nem értettek egyet Kaczynski politikájával, világnézetével, de mint embert, gyászolják őt, és a gépen szerencsétlenül járt többi utast is. Ezért linkelem azt a kedves kis képet, amelyet a deviantarton találtam, és amely Magyarország és Lengyelország barátságát szimbolizálja. Még ha kislányos is, engem megérintett. Bővebbet egyébként itt olvashattok.
Most pedig következzék az eszkimó falu, a Mary Celeste, és Roanoke esete.
1930-ban történt, hogy egy egész falu eltűnt  Joe LaBelle prémvadász meglehetősen jóban volt a 2000 lakosú eszkimó faluval, az Angikuni-tó partján. Szőrmét szállított nekik élelemért cserébe, néha napokat töltött velük. Szánja most is tele volt prémekkel, és már előre örült a viszontlátásnak. Tisztelte és szerette keményen dolgozó inuit barátait, mivel saját bőrén tudta, mit jelent a hidegben és fagyban dolgozni.
Ahogy közeledett a falu felé, kezdte magát furcsán érezni. Jól táplált, erős kutyáit máskor már messziről üdvözölték a falu kutyái, de most egy vakkantás sem hallatszott a falu felől. Emberek sem mozogtak a kunyhók között - egyetlen kihalt némaság volt a táj.
Joe nem az az ember volt, aki könnyen megijed. A sok vadonban töltött magányos év megedzette. Hótalpakat csatolt, kutyáit kikötötte, és elindult, hogy körbenézzen.
Amit látott, annyira hihetetlen volt, hogy fel sem akarta fogni. A falu egyszerűen kihalt volt. Sehol nem talált senkit. Sem a vadászokat, sem nőket, gyermekeket, de még az öregek és betegek is eltűntek.
Joe gondolkodni próbált. Azt még hihetőnek találta, hogy a férfiak mind elmentek vadászni - ebben az esetben is furcsa lett volna a dolog, hiszen a nőket és gyermekeket semmiképpen nem hagyták volna felügyelet nélkül -, de hogy az egész falu eltűnjön?... Mészárlásnak sem volt semmi nyoma. Sem holttestek, sem vérfoltok. Az egyik kunyhóban még lelt némi meleg hamut, a felette lévő kondérból elforrt a leves. Egy másik kunyhóban pedig egy félig kész kabátot talált, amelybe bele volt öltve a tű, mintha készítője varrás közben tette volna le a ruhadarabot.
Talán elmenekültek valami miatt a falu lakosai? Képtelenségnek hangzott, Joe mégis ebbe vetette a józan ész utolsó reményét. Ez a remény azonban csak addig tartott, amíg bele nem botlott az első kutya hó alatt heverő tetemébe. A szerencsétlen állat éhenhalt, csakúgy mint társai, tetemüket aztán belepte a hó.
Joe az éjszakát a faluban töltötte. Kutyái éberen őrködtek, ő maga pedig készenlétben tartotta megtöltött karabélyát. A hajnal első fényénél elindult Churchillbe, amilyen sebesen csak tudott. Odaérve jelentést tett az esetről a Kanadai Királyi Hegyi Csendőrségnél, majd egy különítményükkel együtt visszament a helyszínre.
A különítményesek ugyanúgy a fejüket vakarták, ahogy a prémvadász is. Emberi nyomokat ők sem találtak, ezért hát spekulálni kezdtek, mi történhetett. Ismerték az inuitokat, ezért kizártnak tartották, hogy az egész falu elköltözött volna. Erre utalt az is, hogy a vastagabb és melegebb ruházatok mind a kunyhókban voltak. Ha a férfiak vadászni mentek volna, ők valóban csak a könnyebb ruházatot vitték volna magukkal, de a nők és gyermekek is eltűntek, őket pedig biztosan nem hagyták volna meleg ruha nélkül utazni.
Amikor már végképp semmi nem jutott az eszükbe, az egyik csendőr tétován megpendítette a medvetámadás ötletét. Társai csak azért nem röhögték ki, mert még mindig ez lett volna a leghasználhatóbb ötlet, ha ez ellen is nem szól néhány tény.
Az éhenpusztult kutyát mind ki voltak kötve. Támadás esetén minden gazda azonnal eloldozta volna az ebeket, fegyvereiket mind kézbe vették volna, a nőket és gyermekeket elrejtik. Ráadásul a támadásnak nyoma kellett volna, hogy legyen, de semmi nem utalt erre. A csendőrség eget-földet megmozgatott (kétezer ember eltűnése nem éppen tyúktolvajlás), de nem akadtak az inuitok nyomára.
Az egyetlen használható nyomot Armand Laurent francia-kanadai farmer adta. Armand a fiaival együtt szintén a tóparton lakott, nem messze a falutól. Amikor a csendőrség kikérdezte, tud-e valamit az ügyről, Armand megemlítette, hogy egy nap, kora délután (nem sokkal azelőtt, hogy LaBelle a faluba ért), ő és fiai valami 'fényes, ragyogó repülő tárgyat' láttak a falu fölött. UFO-k vitték volna el a falu lakosait?
A rejtély legborzalmasabb részlete a falu temetője volt. Amikor egy tisztviselő javaslatára megvizsgálták a sírokat, egyikben sem találtak emberi maradványokat. Ami eltüntette a falu élő lakóit, eltüntette őseik csontjait is.
 Roanoke Roanoke története 1584-ben kezdődött. Sir Walter Raleigh, I. Erzsébet angol királynő parancsát követve expedíciót vezetett Észak-Amerika keleti partjainál (a későbbi Virginia állam területén) Útjáról növényeket, állatokat vitt haza magával, és két őslakos amerikait, magyarán indiánt is. Így aztán 1585 és 1587 között a gyarmatosítók két csoportja is útrakelt, hogy Roanoke szigetén telepedjenek le (ma Észak-Karolina területe)
Az első gyarmatosító csoport nem járt sikerrel. Sokat hadakozak a környékbeli indiánokkal, és élelmiszerkészletük is kevés volt. Őfelsége kalóza, Sir Francis Drake feléjük került a karibi szigetvilágban tett kiruccanása után, és amikor látta, milyen állapotban vannak a gyarmatosítók, felajánlotta, hogy hazaviszi őket. Nem mondtak nemet.
1857-ben útnak indult a gyarmatosítók második csoportja. Ők kényelmesebben berendezkedtek, és a helybeli indiánokat (Kroatánok, az algonkinok törzséből) is barátságosnak találták. Az egyik telepes gyermeke, egy kislány, itt született meg.
A gyarmatosítók megpróbáltak a többi indián törzzsel is közelebbi kapcsolatba kerülni, de ez sajnos nem vezetett eredményre, sőt egyik társukat, George Howe-ot meg is ölték az indiánok. A telepesek vezetője, John White úgy döntött, visszamegy Angliába, és hoz még magával embert, erősítésképp. Induláskor megegyeztek: ha bármi rossz történik a telepesekkel, máltai keresztet karcolnak egy fába.
John White 1590-ben tért vissza. A telep kihalt volt; életnek semmi nyomát nem találta. Mindenki eltűnt. John White lánya, veje, és unokája is, aki a telep első szülötte volt. A kétségbeesett apa és nagyapa a máltai keresztet kereste a fákon, de nem találta. Talált viszont mást, de ettől sem lett okosabb szerettei sorsáról.
A telep kapuoszlopába vésve a 'Croatoan' szót találta, egy közeli fán pedig a 'Croa' szótöredéket. Ettől eltekintve semmi másra nem akadtak.
A legkézenfekvőbb magyarázatnak az tűnik, hogy a telepesek John White késlekedése miatt az éhhalál szélére kerülhettek, és emiatt szövetségre léphettek az indiánokkal, beleolvadtak azok törzseibe. Erre utal, hogy pár évvel később a keresztény vallás nyomai és rítusai felbukkantak egyes törzseknél.
 A Mary Celeste Tudtátok, hogy hajót nem szabad átkeresztelni? Balszerencsét hoz. És azt tudtátok, hogyan avatják fel a pezsgőgyárat? Hát hozzávágnak egy hajót.
Vissza a kedves hölgynevű hajóhoz, fajára nézve brigantin. Történetét kívülről illik tudnia mindenkinek, aki valaha is foglalkozott kísértet-, szellemhajóval, eltűnésekkel, paranormális jelenségekkel, et cetera.
A Mary Celeste Benjamin Briggs kapitánnyal 1872. november 7-én futott ki New York kikötőjéből. Ipari alkoholt szállítottak Genovába, Itáliába. A fedélzeten a kapitány feleségével (Sarah E. Briggs) és kislányával (Sophia Matilda, 2 éves) együtt összesen tízen voltak. Briggsék hétéves fia otthon maradt. Sarah magával vitte a hajóra harmóniumát, varrókészletét, és kislánya játékait is. Minden egybevéve, kellemes, családias hajóútnak ígérkezett a dolog. A legénység kedvelte a kapitányt, aki ennek tudatában nyugodtan magával vihette fiatal feleségét és a kislányt.
A legénység tagjai:
- Albert G. Richardson, elsőtiszt
- Andrew Gillings, másodtiszt
- Edward Head, szakács és hajósinas
- Volkert Lorenzen
- Boz Lorenzen
- Arian Martens
- Gottlieb Goodschaad
 December 4-én a Dei Gratia észlelte a hullámokon hánykolódó Mary Celeste-et. Kb. két óra hosszat figyelték a hajót,de leadott jelzésekre senki nem válaszolt. A kapitány, David Reed Morehouse úgy döntött, hogy átküld három embert körülnézni. Morehouse régi jó barátja volt Briggsnek, így a hajóskötelességen kívül a baráti aggodalom is motiválta.
Oliver Deveau a Dei Gratia elsőtisztje volt az egyik, aki az elhagyatott hajó fedélzetére lépett. Leírása szerint a Mary Celeste jó állapotban volt, bár a hajó 'leginkább egy rakás vizes káosz'-nak tűnt. A kapitány ágya olyannyira vizes volt, hogy abban csak alapos szárítás után lehetett volna pihenni. A fedélzeten talált ruhák közül mindössze azok maradtak szárazak, amelyek egy ládába voltak zárva. A két szivattyú közül csak az egyik működött, a fedélzetközben pedig víz volt található. A hajózási könyvek, a szextáns és a kronométer eltűntek, ahogy a mentőcsónakok is. Akadtak olyan híradások is, hogy a tea még gőzölgött a csészékben, illetve, hogy egy macska békésen szundikált egy lábas tetején, de ezek inkább már a képzelet szüleményei.
A hajónapló utolsó bejegyzése november 25-éről kelt, és ennek tanúsága szerint a hajó még épségben elérte az Azori-szigetek Santa Maria szigetét.
Mivel nem hajózási blog vagyok (ez de jól hangzott), nem megyek bele a részletekbe, hogy pontosan mennyi víz volt a fedélzetközbe, illetve mekkora és milyen sérüléseket véltek találni a hajón. Egyvalamire azonban még kitérek: a fedélzeten talált véres kardra, aminek segítségével egy bizonyos Flood nevezetű ügyész később bebizonyította, hogy mekkora marha.
A hajó, ahogy fentebb írtam, ipari alkoholt szállított, 1700 hordócskával. Az 1700-ból kilencet találtak üresen. Briggs kapitány ekkor szállított először alkoholt. Ez azért fontos, mert az alkohol a lehetséges magyarázatok közül kettőben is jelentős szerepet játszott.
Mr. Frederick Solly Flood királyi ügyész nem hitte el a Dei Gratia történetét a Mary Celeste-ről (a legénységet egyébként kitüntették, amiért mindkét brigantint épségben kikötőbe szállították) Flood meg volt győződve, hogy biztosítási csalás, vagy még valami rosszabb is történt. Ő egyébként a biztosítótársaság alkalmazásában vizsgáltaki az ügyet.
A jelentések egy kardról is szóltak, amelyet a fedélzeten találtak. Flood képzelete beindult, és mivel felismerte a lehetőséget, hogy a Mary Celeste vállán belovagolhat a hírnévbe (elnézést a képzavarért), meg is ragadta az alkalmat.
Először azzal próbálkozott, hogy bebizonyítsa: a legénység fellázadt Briggs ellen, megitta az alkoholt, és lemészárolta a kapitányt és családját. Amikor kijózanodva magukhoz tértek, a rettenettől elborzadva elkötötték a mentőcsónakokat, majd kisodródtak a tengerre, a halálukba.
Flood alighanem a hasát dörzsölte az elégedettségtől, hogy milyen elméletet hozott össze. Bizonyítékként a véres kardot, és a kilenc üres hordót hozta fel. Amikor tudomására jutott, hogy az ipari alkohol enyhén szólva sem viselkedik úgy, mint a 'rendes' alkohol, tehát a legénység percekkel a fogyasztása után szörnyen rosszul lett volna, nagyon gyorsan elméletet váltott, és immár a szerencsétlen Dei Gratiára, illetve annak legénységére akarta ráhúzni a - stílszerűen -, vizes lepedőt. Új elmélete szerint a két kapitány összeveszett, ezért Morehouse lemészároltatta Briggset és embereit, a mentőcsónakokat kidobatta, a szextánst és a hajózási könyveket pedig eltüntette. A kilenc hordó alkoholt is ő önttette a tengerbe, hogy történetét, miszerint ők egy elhagyatott hajót találtak, hihetőbbé tegye. A biztosítási pénzt aztán szépen felnyalták.
Erre az elméletre azonban már többen is felkapták a fejüket. Morehouse-t szerették és becsülték, teljességgel kizártnak tartották, hogy biztosítási csalásért leölette volna régi barátját.
Flood a véres kardot 'lengette meg', mint bizonyítékot. Oliver Deveau elsőtiszt látta a kardot, viszont vért sehol. A kardot előszedték, némi citrommal megtisztították, és kiderült, hogy a vérfoltok nem más, mint rozsda. Ekkor hangzott el a bizonyos mondta, miszerint 'Mr. Flood úgy tűnik, túlélte mentális adottságai józan állapotát'.
 Floodot végre kivonták a forgalomból, és a Dei Gratia legénységét kitüntették, amiért mind a két hajót épségben és biztonságban visszajuttaták a kikötőbe.
A legvalószínűbb magyarázat:
Valami történhetett a hajón, ami a legénységet pánikba sodorta, és emiatt elhagyták a hajót. Mindenképpen önszántukből tették, tehát nem UFO-k, vagy kalózok, esetleg mentális problémák hatására.
Hogy miért cselekedtek így, erre két magyarázat lehetséges:
Az alkohol, ha meggyullad, rövid ideig nagy lánggal ég. Előfordulhatott, hogy valamelyik hordó tartalma meggyulladt. A legénység megrémült a tűztől, és menekülni próbáltak. A kapitány siettében felkapkodta a legfontosabb dolgokat, és a mentőcsónakokon elhagyták a hajót. Amikor látták, hogy a hajó nem gyullad ki, megpróbálhattak visszajutni, de már túl messzire sodródtak.
A víz a fedélzetközben abból származhatott, hogy a Mary Celeste viharos napokat is látott a tengeren. A legénység azt gondolhatta, hogy süllyed a hajó, ráadásul az egyik szivattyú is elromlott. A hajó elhagyása mellett döntöttek, mint tudjuk, értelmetlenül.
Szomorú utójátéka a dolognak, hogy 1873-ban két mentőcsónak sodródott partra Spanyolországban. A két csónakban összesen hat, erősen oszlásnak indult emberi testet és egy amerikai zászlót találtak. A testeket soha nem azonosították.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
nincs elit meg top csere
Súgó